Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű, hatalmas petesejt, amely a világ kezdete óta arra várt, hogy egyszer kiteljesedjen az élete. Rengeteg tapasztalattal rendelkezett, mert ott élt az édesanyja testében, amikor az még kislány volt, sőt, már akkor is, amikor az anya is csak magzat volt. Azt is átélte, ahogy az édesanyja született, mert már ott rejtőzött az anya kis petefészkében, ős petesejt formájában. Így megtapasztalta azt is, milyen volt a nagymama testében lenni.
E hosszú idő során tökéletesre fejlődött, és most végre eljött az a pillanat, hogy találkozzon a kérőkkel. Eddigi otthona, a petefészek, egyre szűkösebb lett számára. Mivel nem egyedül lakott itt,
hallott már róla, hogy amikor éretté válik valaki, kilökődik addigi otthonából egy másik világba. El sem tudta képzelni, ez milyen lehet, de érezte, hogy eljött az ő ideje. Egyszer csak úgy látta, mintha vékonyodna előtte lakhelyének fala, és átsejlik egy másik világ képe. Akkor hirtelen egy nagy erejű robbanás hatására kirepült egy hatalmas szabad térbe, az anya hasüregébe. Először szabadon lebegett ebben a térben, majd néhány csillószőr óvón beterelte egy csatornába, a petevezetékbe. Ebben a vezetékben a távolban feltűnt egy icipici fürge kis sejt, aki sok más apró sejt társaságában felé tartott. Kíváncsian figyelte azt, aki elöl haladt, ő volt az egyik ondósejt kérő. Ez az apró sejt elképesztő hosszú utat tett meg, hogy eljusson oda, ahol ez a találkozás létrejött. Az apa testéből indulva sok akadályon kellett magát keresztülverekednie, ehhez volt életereje, aktivitása és bátorsága. E hosszú, fáradságos út során azonban nem volt egyedül, támogatta őt sok apró ondósejt társa.
A szemtől szembeni találkozás mindent elsöprő erejű volt. A kis ondósejt először körbetáncolta a hatalmas petesejtet, így megismerkedtek egymással. S mivel a petesejtnek nagyon megtetszett a fürge kis ondósejt, megnyílt és befogadta őt a saját testébe. Mint amikor hegyek omlanak le, tengerek árja mos el szigeteket, amikor a holdsütésben zúgnak a fenyvesek, olyan volt ez az egyesülés. Összesimult két hatalmas erő, és együttes élményükben megfogant egy új Élet. Az új sejt azonban nem pihenhetett meg ott, ahol a nász megtörtént. Mivel csak annyi táplálék állt rendelkezésére, amennyit a petesejt biztosított számára, egy kalandos, veszélyes útra kellett indulnia, hogy megfelelő helyet találjon a további növekedéséhez. Elindult hát a csatornában. Szerencsére a haladását segítették a csatorna falát borító csillószőrök, melyek folyamatosan görgették őt előre. Ez a segítség fontos volt a számára, mert tartalékai végesek voltak, és amellett, hogy haladnia kellett, a testén belül is mérhetetlen változások történtek, melyek sok energiát követeltek. Mire eltelt egy nap, befűződött és megkettőzte magát. Nap nap után hajtotta végre ezt a csodát önmagán, míg néhány nap után szedercsíra állapotba került, vagyis olyan kis gömböcskévé vált, amely sok apró egyforma sejtet foglal magába.
Mindeközben átfurakodott szűkületeken, átúszott öblökön, és csak haladt és osztódott napról napra. Nagy veszélyeken ment keresztül, és túlélte. Nagyjából egy hét után egy lélegzetelállító perdüléssel kisodródott a csatornából, és bekerült az anyaméhbe. Itt egészen más várta, mint útja korábbi szakaszában. Mintha a paradicsomba került volna, mindenhol puha melegség, vérerekkel átszőtt gazdagság vette körül, és ott volt minden, amire csak szüksége lehetett a további növekedéshez. Mire útja során elérkezett ide, a saját testén belül is újabb átalakulás ment végbe. Sejtjei, melyek addig egyformák voltak, elkezdtek differenciálódni. Gömböcske alakú teste külsején és belsején lévő sejtek szétváltak és megváltoztak, mert a későbbiekben más-más szerep várt rájuk. A külső sejteknek arra kellett készülniük, hogy kapcsolatot létesítsenek a külvilággal, a belső sejteknek pedig arra, hogy beteljesítsék az új élet értelmét, és testet adjanak az embernek, aki kifejlődik belőlük. Így változott hólyagcsírává.
A befogadó anyaméh puhán ölelte körül a kis új életet. A hólyagcsíra egyre több tápanyagot igényelt a fejlődéséhez. Beleásta magát az anyaméh falába, ott gyökeret kezdett ereszteni, mint egy fa a
talajban, hogy ezen keresztül szívja fel a táplálékot, amire szüksége van. Ennek során a külső sejtjeinek egy részéből, ami érintkezett a méh falával, kialakult a méhlepény kezdeménye. Ez lesz
majd a kapcsolódás szerve, mert ezen keresztül szegődhet a magzat az anya szervezetéhez.
A beágyazódás folyamata nagyjából egy héten át zajlott. A végére kialakult egy biztonságos lakhely, egy puha fészek, amelyben a növekedés zavartalanul mehetett végbe. Időközben a puha fészek
lakója is fejlődésnek indult, és a hólyagcsíra belső sejtjeiből fokozatosan kialakult az embrió, egy gombostűfejnél is kisebb élőlény, az Élet Csodája. Életének negyedik hetében lüktetni kezdett egy cseppnyi piros csomó a pici kis teremtmény testének középpontjában. A szíve kialakulása után elkezdtek testet ölteni belső szerveinek kezdetleges formái. Az ötödik héten formálódni kezdett az érrendszere és az emésztő rendszere, kifejlődött az agya és a gerinchúrja, a tüdeje és az érzékelését szolgáló idegi rendszer alapja is. Ebben az időszakban a mérete a húszszorosára nőtt, és az ötödik hét végére már elérte a 2 mm-es nagyságot is. A következő két hétben lassan elkezdett formálódni az arca, és megjelentek végtagjainak első kezdeményei. Porc alakult bennük, aztán a porcos vázban, mely egybefogta pici testét, vándorolni kezdtek az ős-csont sejtek telepei, mindegyik pontosan tudva helyét. Az éppen keletkező izomszövete azonnal működni kezdett, és már moccant is a kis teste. Közben a kapcsolódásra kialakult sejttelepből finom hártyák, burkok, erek fejlődtek, és a későbbi köldöke helyén, a test puha központjában áramlani kezdett a vér. Ettől kezdve az egész magzati kor alatt folyamatosan lüktetett a köldökzsinór, melyen keresztül saját vére eljutott a méhlepényhez, és ott titokzatos szövevényben simult össze saját érrendszere az anyai erekkel. Egészen különleges volt ez a kapcsolat: az anya életerős vére odavitte, ami táplál, és elvitte, ami mérgezne.
A pici kezei lassan kinyúltak, érintettek, a pici lábai rúgtak. Moccant az élet, teste feszült és elernyedt, és napról napra fejlődött, változott. Az egész testével érzékelt, minden porcikájával képes volt átélni a rezgéseket, az anyai ritmust. Az anyai szív dobogása adta neki a biztonságot, amit ekkor még csak rezgésként fogott fel teljes testével. Ekkor már úszott a vízben, az élet vízében, tág volt a mozgástere. Képes volt finom kis moccanásokra. Aztán fokozatosan nődögélt tovább, kialakult a füle, nyelvén az ízlelőbimbók, orrocskájában a szaglóhám, lassan érzékelte a fényviszonyokat, s egyszer csak a szemét is nyitogatni kezdte. Ekkor már érzékelt mindent az őt érő ingerek közül. Ezek az élmények tapasztalatokká formálódtak számára, melyeket emlékezetében megőrzött. A szülők és a környezet többi hangja olykor felzaklatta, máskor megnyugtatta. Volt, ami elöl elmenekült, és egészen közel húzódott anya dobogó szívéhez, ami számára a legfontosabb ritmus volt. Ha ez a ritmus töltötte be a kis testét, megnyugodott, és biztonságban érezte magát.
Lassan elkezdte szándékait is kifejezni, és mindenre reagált, üzent a kis kezével, könyökével, térdével, ahogy mocorgott. Néha mosolygott, máskor fintorgott, szopogatta a köldökzsinórt, a kis kezét, néha a lábujjait. Aludt és felébredt, nyelte a magzatvizet, érezte, hogy mit eszik anya, érezte az illatot és az ízt. Érezte azt is, amikor anya boldog, szomorú, fél, vagy ha feszült. Ha megbántották, rettenetes állapotba került, de megnyugtatta, ha tudhatta, hogy az összekötő csatornákon jön az anyai szeretet. Ám ha az anyának nem volt meg a kapcsolata hozzá, a félelem gyakran lebénította. Azt a magányt, azt a szomorúságot, azt az elveszettség érzést, ami ilyenkor jött, kozmikus méretűnek élte meg. Ilyenkor az egész világ szomorúnak tűnt, hiszen kapcsolat nélkül ő maga volt az egyetlen a világon.
Az idő előrehaladtával folyamatosan növekedett, ügyesedett, és lassan készen állt arra, hogy megváltozzanak az életkörülményei. Egyszer aztán elérkezett a pillanat, amikor mindenki érezte, nincs több idő. El kell indulni, változás következik, az élet más partjai várnak: meg kell születni. Ekkor el kellett szánnia magát, és ez nem ment könnyen. De egyszer csak megértette: csak úgy teljesedhet ki az élete, csak úgy születhet meg, ha ő is akarja, és ha az anya is egyetért. Ketten együtt, másoktól támogatva, halk és szeretetet sugárzó módon élték át a csodát, a felemelő és néha súlyos érzésekkel teli élményt: a szülést és a születést.
A csöpp kis ember fáradtan simult anyja hasára, a köldökzsinórban még lüktetett a vér, már kezdett lélegezni, érezte az ismerős illatot, odasimult az ismerős szívdobogáshoz. Bizonyosságot szerzett arról, hogy Ő, az anya, aki eddig táplálta, ezután is fogja, aki eddig hordozta, ringatta, ezután is ezt fogja tenni. Nem hagyja el, biztonságot ad a változáshoz, az új és izgalmas tapasztalatokhoz, a kinti élethez.
(Részlet Orosz Katalin – S. Nagy Zita: A sorsformáló 9+1 hónap című könyvéből)